„Mindenki, akit valaha szerettél, mindenki, akivel valaha, valamilyen kapcsolatban voltál, minden kiskedvenc aki valaha is szeretett és viszont szeretted, minden barátod, minden ismerősöd… sőt, minden amit valaha is becsültél az életedben egy nap eltűnik.

Semmivé válik.

Megszűnik létezni.

Mindenki vagy kihal mellőled, vagy elhagy.

Esetleg te leszel, aki elhagyod őket.

Elköltöztök, különválik az utatok, családotok lesz és kevesebb majd még kevesebb idő jut a másikra.

Betegség lép közétek.

Mindent és mindenkit EL FOGSZ VESZÍTENI EGY NAPON!

És ez elkerülhetetlenül folytatódik, egészen addig a pontig amíg eljön az idő és te halsz meg korábban. “

Talán soha nem volt aktuálisabb ez, mint most.

Kellett pár nap amíg elszántam magamat arra, hogy egyáltalán megírjam ezt a bejegyzést. De valamit tennem kell, ami kicsit is enyhíti a fájdalmat, dühöt a tehetetlenség érzését.

Nálam ez az írásnak bizonyult.

Talán említettem már korábban, hárman vagyunk testvérek. Két nálam jóval idősebb bátyám van.

Pisti, akit nem vett kegyeibe a sors, és Feri akire mindig is felnéztem.

Az őhozzá kapcsolódó emlékeim, bár nem megszámlálhatatlanok, de olyan „Core memory” félék, amelyek veled maradnak történjen bármi is. Másnak ilyen az apjával van, nálam a bátyámmal.

Feri és a családja nekem mindig a minta volt. Az ami követendő. Összetartó, intelligens emberek, akikkel jó együtt lenni. Bár mindig is attól tartottam, hogy csinálok valami baromságot, ami esetleg megbontja ezt az egységet, ezért nem is folytam bele nagyon. Nekem mindig egy alappillére volt az életnek, hogy Feriék jól vannak, ügyesek a suliban a gyerekek, felnőttek a gyerekek, megszületett az első unoka, megszületett a második unoka és úton a harmadik, akit a többiekkel együtt nagyon várnak. Bárhol voltam, bármit csináltam, valahogy ez megnyugvást hozott. Feriék jól vannak. Feriék rendben vannak.

Nemrég elmentünk Egerbe a keresztlányomékhoz és végre kijutottunk Feriékhez is, ahol eltöltöttünk pár órát és már indulhattunk is vissza. De nem baj majd találkozunk még.

Néha csak úgy maguktól beugranak emlékek, amelyek megmosolyogtatnak.

Mint például, mikor az almári egyenesben megküldte Feri a kis farmotoros Skodát 100-zal, majd az ledurrant, és életemben először és egyben utoljára féltem autóban.

Emlékszem amikor megkaptam életem első viselt Adidas cipőjét Feritől és imádtam. Azóta is azt a Fehér Adidast keresem mindenhol.

Emlékszem mikor kisgyerekként az első éjszakámat töltöttem nem odahaza. Feriéknél aludtam a konyhában a sarokülőn mert az egy szobás kis házban máshol nem volt helyem. Emlékszem mikor megcsinálta nekem életem első hamburgerét és én azt mondtam, hogy szeretem az erőset, ezért kaptam bele erős paprikát, de nem bírtam.

Emlékszem mennyire boldog volt mikor megszületetett sok évnyi keserves próbálkozás után a kislánya majd rá pár évre a fia.

Emlékszem mikor megbolondultam és nekem a Kiskunfélegyházi csaj kellett, ő költöztetett el egy fuvarral Egerből Félegyházára. 

Emlékszem mikor aztán szakítottunk szintén ő segített mert ki más ha ő nem? 

Emlékszem ...

Emlékszem milyen boldogan csillogott a szeme mikor az első unokáját tartotta a karjaiban. Emlékszem mikor elvesztette a több mint 20 éves állását mert a (vele ellentétben) gerinctelen főnöke arra utasította, hogy kémkedjen egy munkatársa után. Amit persze élből elutasított.  Emlékszem mennyire aggódtam, de arra is, hogy mennyire büszke voltam rá, hogy az én bátyám egy jó és igaz ember!

Emlékszem mikor elkezdett fogyni. De megnyugtatott, hogy nincs baj, csak a cukra miatt kell diétáznia és jót is tesz neki a fogyás.

Emlékszem, hogy neki mindig is a legfontosabb a család és a testvérei voltak és megbocsájtotta bármi baromságot is művelt egyikünk vagy másikunk.

Ő volt mindig az a támpillér, akire az ember számíthatott akkor is ha baj volt, akkor is ha csak egy-két bátorító szó kellett.

Emlékszem hányszor kért, hogy menjek vele Tankcsapda, Auróra, Maiden koncertre, de nem mentem mert mindig volt valami éppen fontosabb, vagy csak fáradt voltam.

És most már nincs példaképem, támpillérem, már nincs igazi nagy testvérem! Pisti szavaival élve már csak ketten maradtunk. Feri feleségének szavaival élve mégis egyedül. Esélyem sem volt elköszönni, elmondani neki mennyi mindent jelent nekem. Csak remélem, hogy valahol tudta, érezte.

Az egész világom dőlt romba, mindössze 2 nap alatt. Dühös voltam mert ő már évek óta tudta, hogy baj van. De védeni akart mindenkit, csak magát hagyta cserben. Megértem, hogy nem akart sugarat, chemót, nem akarta az emberi méltóságát elveszteni, nem akart minket kitenni annak, ami ezzel járt volna. Dühít, hogy nem voltam jobb testvére, nem vettem észre a jeleket, nem tudtam tenni valamit.

Rettegtem, hogy úgy látom majd, mint anyát anno.

Most dühít, hogy nem tudtam legalább még egyszer megölelni, úgy igazán!

Fáj a hiánya.

Szóval, ha ott van a telefon a közeledben, fogd a kezedbe azt a szart és tárcsázd azt a számot, amit kell. Mert lehet, hogy nem lesz több alkalmad békét kötni, elmondani, megölelni. 

Mert az élet kemény, és nem biztos, hogy lesz még sanszod.